21

átmásztunk a hegyen a királyok völgyébe. felkapaszkodtunk luxor fölé, a hegyen pedig az a szokásos magány és távolság fogadott, ami általában fogad a magasban. semmi újat nem fogok most mondani, nem lesz irodalmi bravúr a leírás, inkább szól ez luxorról, mint az eseményről.

szóval figyelni kezdtem a hangokat. az alapzaj valami mély morajlás, sistergés és kis zakatolás, mintha a szmogfelhőkből jönne, amik tucatnyi vastag rétegben fedik a várost, néhány tájékozódási pont kivételével. a négy léggömb ütemesen, felváltva adagolja a gázt, gyújtja be az égőket, szinte a bőrömön érzem a reakciót a kiáramló gáz és a levegő oxigénje között, vastag, erőteljes égés... néha megszólal egy duda, magas hangra torzulva a távolság miatt, a mélyek elvesznek az úton; nem olyan, mint kairóban, ritka, véletlenszerű, tompa hangok. mintha a komp motorja is berregne, ez már lehet csak hallucináció, csak egy emlék tegnapról. a kattogó dízel a parthoz közel érve hol felpörög, hol lelassul, az eseményt pedig nagyon halk dudaszó előzi meg, amivel a kapitány ad utasítást a gépésznek aki a deck alatt egy zsinórral állít a gázon...valahol a koponyám hátsó felében. a müezzin teljesen szeparálódik az operában, kántálása a fő szólam, ő a szólista, a tenor, monológizál. ma van péntek, majdnem egész nap hallani, unott, fásult, recsegős hang a rossz membrán hangszínével és az asszinkron hangfalak reverbjével enyhén fűszerezve. ránézek a níluson átívelő távvezeték oszlopaira, ahogy kilógnak a felhőkből, a kábelek parabolaívére; és mintha hallanám az áram percegését, egy középmély zúgó hangot. persze ez már tényleg csak emlék. felállok, lépek kettőt, és egy arrébbrúgott kő fémes hangon koppan... mintha valami megváltozott volna, az érzékelés átalakul és a világ megszokott rendje felborul... furcsa érzés, hiba a mátrixban, de aztán a következő lépéssel minden visszatér a megszokott kerékvágásba, a kő hangja kő, az ég színe kék, a poron megcsúszik a cipő. és elindulunk lefelé a sírokhoz.